Teljesítetlen feladat 3.fejezet

3.fejezet

(Bella szemszöge)

Reggel amint felkeltem bementem a fürdőbe elkészülni, de meglepetésemre amint beértem egy nagyon csinos ruha várt rám hozzá illő cipővel. Mikor közelebb léptem hozzá megláttam egy kis papírt amin ez állt:

„Ma ezt vedd fel, kérlek! Remélem tetszik!”

Alice

Nos meg kell mondjam nagyon tetszik!
Miután elkészültem felvettem a ruhát és lementem a konyhába ahol Esme várt.
-Nagyon csinos vagy!- Mondta nekem mosolyogva.
-Köszönöm, Esme!- Gondolom elpirultam.
Leültem és elkezdtem enni. Esme megvárta míg befejezem és csak utána szólt Alice-nek jöjjön le. Nem is kellett 1 percet sem várnom már mellettem is állt mosolyogva.
-Szia, mehetünk?
-Persze.- Miután kimondtam megfogta a kezem és elkezdett kifelé húzni a házból, de közben még fel szólt a többieknek hogy indulunk.
A házból kiérve megpillantottam a többieket amint egy ezüst Volvo-ban ülnek.
Beszálltunk és már indultunk is, Edward vezetett.
Alice közben az elmaradt beszélgetésünk pótolta. Csak fél füllel figyeltem rá mert máson járt az agyam.

Az órák egyhangúan teltek, szinte mindent tudtam már abból amit elmondtak.
Szünetekben páran oda jöttek hozzám de amint megkérdezték hol lakom mivel Olaszországból jöttem, és én pedig azt válaszoltam a Cullen villában rögtön távolság tartóbbak lettek és ha valamelyikük előtte megkérdezte ülnék-e vele a menzán, azt mondta inkább majd valamikor máskor. Nem lepődtem meg Alice figyelmeztetett hogy nem lesz túl sok barátom ha, megtudják a Cullen-kal jóban vagyok sőt még velük is lakok. Mondjuk nem nagyon bántam, úgyse szeretem ha én vagyok a figyelem központjában.
Már nagyon vártam hogy végre haza érjünk, nem akartam a suliban a gondolataimba merülni.

Mikor már a Cullen ház felé vezető kis úton mentünk megkértem Alice-t vigye fel nekem a táskám a szobámba. Nem kérdezte miért csak bólintott egyet és elvette tőlem.
Egy kicsit egyedül szerettem volna lenni a gondolataimmal, úgyhogy amint Edward megállt a kocsival én már szálltam is ki és bementem az erdőbe, míg teljesen el nem tűntem a látókörükből éreztem a tekintetüket a hátamon.

Nem sokkal később, körülbelül 1 óra séta után, amikor már úgy gondoltam nem is hallhatnak leültem egy fa tövébe és elmerültem a gondolataimban.
Azon gondolkodtam mi tévő legyek mert ezt a családot nagyon megkedveltem és nem szeretnék ártani nekik, de Aro-t pedig nem szeretném elárulni mivel apámként szeretem!
Nem tudom mit tegyek, talán beszélnem kellene Aro-val! De hogyha felhívom azzal őt hagyom cserben, és nem is köszönök meg neki semmit pedig ő nagyon sok mindent tett értem, amit még mai napig sem tudtam neki megköszönni pedig nagyon szerettem volna. Az igaz nagyon sokszor köszönetet mondtam neki és ő el is fogadta de azok csak üres szavak voltak! Én tenni szeretnék valamit érte!
A másik gond pedig hogyha teljesítem a parancsot akkor egy nagyon boldog család fogja megsínyleni, azt pedig nem akarom, nagyon megszerettem őket és nagyon kedvesek is velem!
Talán az lenne a legjobb ha beszélnék Aro-val.

Körülbelül fél óra töprengés után eldöntöttem, felhívom. Elővettem a mobilom a zsebemből és beütöttem a számát. Három csörgés után fel is vette.
-Halló!
-Aro, Bella vagyok!
-Bella,- amint megtudta én vagyok az, a hangján hallottam, örül. De sajnos el kell rontanom a jókedvét. –miért hívsz?
Pár percig nem tudtam megszólalni, csak néztem magam elé. Hallottam, engem szólongatott de az a csöppnyi bátorságom ami volt hirtelen semmivé vált.
-Sa…sajnálom, A…Aro ez nekem n..ne…nem megy!- Végre megbírtam szólalni, de nem valami értelmesen.
-Bella,…- Ahogy hallottam nem dühös rám és nem is csalódott inkább mintha megkönnyebbült volna, amit végképp nem értettem!- Sajnálom!
-Mit?- Nem értettem most már végképp semmit!
Beállt pár percnyi csönd de végre megszólalt.
-Bella, el kell mondanom valamit! Én nem akartam ezt csak Caius de amint felhozta ezt az ötletet Marcus is belegyezett. Próbáltam rá venni őket arra hogy ne tegyek de nem sikerült. Nem volt más lehetőségem mint hazudni neked. Sajnálom! Ezt nem mondhattam el neked.- Ezen nagyon meglepődtem.
-De Aro, miért tenne ilyet Caius?- Ezt tényleg nem értettem. Miért tenne ilyet? De mostmár legalább világos minden.
-Caius, nem szereti a Cullen családot mert vegetáriánus életmódon élnek és szerinte ezzel a fajtánkat lekicsinyítik. Marcus-nak sem tetszik ez, de nem szólt semmit mert tudta hogy milyen jó barátom Carlisle.
-Most már világos minden, de akkor mi legyen mert én nagyon sokat gondolkodtam és arra jutottam hogy nem akarom tönkre tenni ezt a családot és neked sem akarok csalódást okozni. Aro, kérlek, nem tudom mit tegyek!- Már a végén könyörgő volt a hangom, tényleg nem tudtam mi tegyek.
-Bella, van egy ötletem. Te maradj ott mintha teljesítenéd a feladatod de közben nem teszel semmit! Én pedig azt mondom nekik minden rendben de még kell neked egy kis idő. Addig ki találom mit tegyünk. Rendben lesz így?
-Igen és köszönöm hogy nem kéred tőlem hogy folytassam!
-Bella, vajból van a szíved,- hallottam a hangján, mosolyog és ez boldogsággal töltött el –de most már szerintem ideje lenne vissza mennem. Nem tudják hogy eljöttem. Úgy gondoltam nem lenne túlságosan jó ha hallanák ezt a beszélgetést.
-Megértem! Rendben Aro, szia.
-Szia!
Miután letettük, nagyon boldog voltam mivel csak most jutott el a tudatomig mit is mondott. Annyira de annyira boldog voltam!
Még ültem pár percig a fa tövében amikor úgy gondoltam ideje lenne vissza menni. Mikor felálltam akkor vettem észre milyen napszak is van és sajnos alkonyat volt. Ami azt jelentette sietnem kell mert nemsokára besötétedik, én pedig csoda ha nem tévedek el fényes nappal.
Elindultam visszafelé, de mivel ügyelnem kellett arra el ne essek tudtam nem fogok kiérni időben az erdőből.
Ezért támadt egy remek ötletem, felhívom Alice-t jöjjön értem.
Mikor elővettem volna a mobilom, hirtelen hallottam valami zajt magam mögött, tettem egy 180° fordulatot aminek következtében kicsúszott a lábam alól a talaj de az aki mögöttem állt elkapott. Mikor észbe kaptam kinek a karjaiban landoltam az arcom szinte már lángolt és a szívem őrült vágtába kezdett. Még megszólalni sem tudtam.
-Bella!- Lehelte bársonyos hangján miközben még mindig a karjaiban tartott. Észre vettem a szemeiben az aggodalmat, aminek kissé örültem mert féltett engem.
Erre a gondolatra a szívem majd kiugrott a helyéről mert végre tudtam mit is érzek iránta és az pedig nem más mint szerelem.
Igen én szerelmes vagyok EDWARD CULLEN-be!