Teljesítetlen feladat 7.fejezet

7.fejezet

(Bella szemszöge)

Reggel furcsamód az ágyamban ébredtem. Nem tudtam, hogy hogyan kerültem ide, hisz lent a kanapén aludtam el.
Felkeltem és bementem a fürdőbe. Elintéztem az emberi teendőim, majd felöltöztem.
Tudtam, hogyha most lemegyek, megint visszaküldenek, mert pihennem kell, de nem szerettem volna még akár egy percet is ebben a szobában tölteni. Ugyanis még mindig ki volt dekorálva, ami nekem cseppet sem tetszett. És ezért még biztosan számolok Alice-el!

Lent Esme a konyhában főzött, én pedig odamentem hozzá.
-Segíthetek Esme?- Kérdeztem udvariasan.
-Ugyan már! Te csak ülj le!- Mondta anyai szigorral és leültetett egy székre.
-Tegnap mikor értetek vissza?
-Nem sokkal azután hogy elaludtál!
-Tényleg, én hogy kerültem fel a szobámba?- Kíváncsiskodtam.
-Edward nem szerette volna, ha itt lent alszol, mert hogy kényelmetlen lett volna neked, így felvitt.- Mondta mindentudóan mosolyogva.
-Oh.- Csak ennyit tudtam mondani, mire kuncogni kezdett.
Pár perc csend állt be közénk, nekem pedig eszembe jutott Aro.
-Esme, Aro hol van?
-Jaj, elfelejtettem neked mondani, hogy visszament Volterrába, mert sürgős dolga akadt.
A hír hallatán kissé elszontyolodtam, mert még elbúcsúzni sem tudtam.
Újabb csend állt be közénk, de most nem én, hanem Esme szólalt meg.
-Készítettem neked reggelit!- Mondta és elém rakott egy tányért, amin nagyon finomnak tűnő palacsinták voltak.
Nem tudtam sokáig csak nézni őket annyira jól néztek ki, így elkezdtem enni.
-Esme, ez isteni! Köszönöm!
-Reméltem hogy ízlik majd!- Mosolygott rám.
Evés közben eszembe jutottak a szüleim, és hogy milyen rég voltam kint náluk, a temetőben. Utoljára akkor, amikor elmentem Volterrába. Az pedig már nagyon régen volt.
-Kérhetnék egy szívességet?- Fordultam Esme-hez.
-Persze!
-Szeretnék elmenni Phoenix-be a szüleimhez.- Mondtam és végig gördült egy könnycsepp az arcomon.
-Jajj Bella! Biztos vagy benne?- Kérdezte, és szorosan átölelt.
-Igen. De elkísérnél?
-Persze!- Ez volt az utolsó szavunk egymáshoz, mert mindketten elmentünk összepakolni néhány dolgot.
10 perccel később egy kisebb táskával mentem le a nappaliba, ahol már Esme várt rám.
-Elintéztem a repülőjegyeket. Nem sokára indul a gépünk, úgyhogy jobb lesz, ha indulunk!
-Rendben!- Mondtam és elindultunk, kifelé ahol egy Aston Martin állt.
Esme beszállt, így én is.
Körülbelül 3 óra alatt értünk Seattle-be, ahol rohannunk kellett, hogy elérjük a repülőt.
Ahogy elfoglaltuk a helyünket rám törtek az emlékek, én pedig sodródtam velük. Újra átéltem minden velük együtt töltött percet. És az elvesztésükkel járó fájdalmat is.
Majd Esme hangja ébresztett fel a gondolataimból.
-Jól vagy?
-Igen!- És csak most vettem észre hogy a könnyeim már áztatták az arcom.
-Nemsokára leszállunk! Ne szomorkodj!- Mondta bátorítóan, mire átöleltem.
Igaza volt nemsokára landolt a gép. Később béreltünk egy kocsit, és elmentünk egy szállodába, mivel úgy beszéltük meg, hogy majd csak holnap megyünk vissza Forks-ba.
Letettük a táskáinkat, és elmentünk a temetőbe nagy nehezen, mivel sütött a nap és ugyebár Esme-nek csillog a bőre.
De végül odaértünk. A bejáratnál kissé hezitáltam, de nagy levegőt vettem és tovább mentem.
Céltudatosan mentem előre, hisz tudtam, hol vannak eltemetve.

20perccel később Esme vállán sírva hagytam el azt a helyet, ahova soha többé nem szeretnék jönni, mert túl sok fájdalmas emlék köt ide.
A kocsiban ülve egyikünk sem szólt semmit, csak csendben ültünk és mindketten az utat bámultuk.
A szállodába érve felmentünk mindketten a szobánkba, én pedig azonnal ledőltem az ágyra és álomba sírtam magam.
Este keltem fel, és úgy döntöttem átmegyek Esme-hez, most nem szerettem volna egyedül maradni.
Bekopogtam a szobája ajtaján, ő pedig azonnal kinyitotta az ajtót és egy szoros ölelésben részesített. Nagyon jól esett. Az most nem számított hogy hideg és kemény a bőre, hanem az volt most a lényeg hogy szeretetből jött az ölelés.
-Gyere be!- Mondta és beljebb húzott. Leültünk az ágyra, majd az ölébe húzott és ringatni kezdett. Én pedig úgy éreztem most magam, mintha újra lenne anyám.
-Jól vagy Bella?- Kérdezte aggodalmasan.
-Most már igen! Köszönöm Esme.
Nem mondott semmit, csak ringatott tovább.
-Mi lenne, ha korábban mennénk vissza?- Vetette fel az ötletet.
-Miattam, nem kell! Biztos szeretnél még körülnézni, ha már itt vagyunk!- Tiltakoztam.
-Ugyan már! Gyere!- Fogta meg a kezem és áthúzott az én szobámba, de útközben még felvette a táskáját, majd az enyémet is.
Lementünk. Kijelentkeztünk és elindultunk a reptér felé. Megvettük a jegyeket majd leültünk.
Nem kellett sokat várni, hamar jött a gép.
Ahogy felszálltunk ismét a szüleimre gondoltam, és ezt Esme is észrevette, ezért gyorsan elterelte a figyelmem. Így hamar elrepült az idő.

Leszálltunk a gépről, és kisétáltunk a repülőtérről. Az Aston Martin még mindig ott volt, ahol hagytuk, így gyorsan beültünk és elindultunk a Cullen ház felé.
Újabb 3 óra múlva megérkeztünk.
Együtt mentünk be a nappaliba, ahol mindenki ott ült, és amint meglátták, hogy ott vagyunk rögtön a nyakunkba ugrottak.
-Hol voltatok?- Kérdezte Carlisle.
-Phoenix-ben!- Válaszolt neki kedvesen Esme.
-Minek?- Kérdezte Emmett.
Esme jelentőségteljesen rám pillantott, és akkor mindenki megértette. Még Emmett is csendben maradt.
Felmentem a szobámba, nem bírtam tovább a sajnálkozó tekintetek kereszttüzében.
Bementem a fürdőbe és sokáig folyattam magamra a forró vizet. Amikor végre befejeztem, úgy néztem ki, mint egy rák.
Kisétáltam a fürdőből és kiesett a törölköző a kezemből, amikor megláttam, hogy Edward ott fekszik az ágyamon engem nézve.
-Szia!
-Szi…szi…szia! Te…te…mit keresel itt?- Dadogtam összevissza, mire csak féloldalasan elmosolyodott.
-Arra gondoltam, hogy talán elmehetnénk moziba! Van kedved?- Kérdezte, mire lesett az állam.

Sziasztok!!!

Szeretnék pár dolgot megbeszélni veletek!!!

Az első az az hogy a másik történetemnek új címe van: Ez esetben örökké!


A másik pedig, hogy nagyon nagyon sajnálom, hogy nincs rendszeresen friss, ennek két oka van, az egyik az az hogy esténkét írok, mert akkor vannak ötleteim, és persze anyuék ezt nem nagyon díjazzák! A másik pedig az hogy, most sajnos, a suliban ugye tanév végén vagyunk, gondolom mindenkinél így van, tanulni kell!!
Én tényleg nagyon nagyon sajnálom, hogy nincs friss, higgyétek el, nekem is nagyon rossz, hogy nem tudok hozni új fejezeteket!!! :S
Megígérem hogy nyáron nagyon sok frisst kaptok!!! :D


A harmadik pedig, tudom hogy nem szabad reklamálnom, de most már muszáj megkérdeznem!! Miért nem írtok komit? Jó tudom most azt gondoljátok, hogy hisz én írtam, de körülbelül csak olyanokat kapok, hogy nagyon tetszett várom a kövit! Nyugodtan megmondhatjátok, ha nem tetszik!!! Nem fogok megsértődni, sőt haragudni sem fogok!!
Gondolom részben azért nem is írtok mert nem rakok fel fejezeteket, és már mint írtam ezt én tényleg nagyon, de nagyon sajnálom!


Nos azt hiszem csak ennyit szerettem volna!!
Ja és van még valami!!! 5 napig nem leszek itthon!! ( május 31-től június 4-ig!)
Remélem nem fogtok rám haragudni!!


Puszi
Carlie

Teljesítetlen feladat 6.fejezet

6.fejezet

(Bella szemszöge)

Már 1 órája ébren voltam, amikor kezdtem unatkozni, ezért arra gondoltam, lemegyek a többiekhez.
Nehézkesen ugyan, de felálltam. Nem bajlódtam a felöltözéssel, inkább maradtam a pizsamában.
Lassan, de végül elértem a lépcsőt. Elindultam lefelé, de amint leértem kicsit meglepődtem.
-Aro?- Kérdeztem, mire mindenki tekintetét magamon éreztem.
-Bella, hogy vagy?- Jött oda hozzám Aro és át akart ölelni, de hamar észhez tért és nem tette.- Neked nem pihenned kéne?
-Tudom, de unatkoztam!
-Nos, ez esetben, akkor mi felmegyünk hozzád, de neked nem szabad mászkálnod!- Jelentette ki Carlisle, mire Edward lépett oda hozzám, és mint már oly sokszor most is a karjaiba vett, mire Emmett felől egy cseppet sem halk kuncogást hallottam. Már épp szólalt volna meg mikor szembe találta magát Esme figyelmeztető pillantásával. De ennek ellenére is elpirultam.
Fent a szobámban miután mindenki bejött kissé zavarban éreztem magam. Mindenki engem nézett.
-Aro, miért is jöttél ide?- Törtem végül meg a csendet.
-Carlisle felhívott, én pedig aggódtam érted!
-Túl reagálod a dolgokat!- Mondtam egy mosoly kíséretében, mire Emmett-től egy hatalmas vigyort kaptam.

Eléggé elbeszéltük az időt, már álmos voltam.
Lassan elkezdtek kifelé szállingózni a többiek, majd Carlisle tért vissza a napi gyógyszereimmel és Esme a reggelimmel.
Körülbelül 20 perccel később hatni kezdett az altató, de mielőtt teljesen elaludhattam volna, azt még érzékeltem, hogy valaki bejön a szobába és leül az ágyamra.
-Szeretlek!- Suttogta alig hallhatóan, de én mégis hallottam. Elkezdte simogatni a hajam és egy csodálatosan szép altatót kezdett el dúdolni, amit már hallottam egyszer. Meg akartam nézni ki az de elnyomott az álom…

„Volterrában voltam a trón teremben. De nem a megszokott Hármas ült ott. Nem! Középen Aro ült, mellette Caius helyén egy lány, olyan 18 évesnek néz ki és nagyon gyönyörű. Nagyon hasonlít rám és Edward-ra. Bronzbarna haj, csokoládébarna szemek, hófehér bőr, az arca inkább hasonlít Edwarda-éra, de az enyémre is kicsit.
Elfordította rólam a tekintetét és a harmadik trónban ülő személyre nézett, aztán felnevetett. Gyönyörű a nevetése!
Én is arra néztem amerre ő, és kicsit meglepődtem, mert Emmett ült Marcus helyén.
Előttük egy nagyon ismerős nő térdelt, akit Félix és Demetri fogott közre. Túlságosan is ismerős volt a nő.
Felém fordult. És akkor ismertem meg. Alice volt az. Arcára rémület ült ki. Aztán elfordította a tekintetét Emmett felé, aki lassan közeledett felé, és csak most tűnt fel a szemei vörösek voltak. Nem néztem tovább őket, mert mást vettem észre. Nem csak Alice volt ott a Cullen-ek közül, hanem mind ott voltak leláncolva, és mindegyikük mellett ott állt egy-egy Volturi testőr. Edward is ott volt, aki engem nézett érzelemmentes arccal. Láttam a szemében magam, amint ott állok, és egy vigyor terül szét arcomon, a szemeim pedig vörösek.
Emmett eközben elérte Alice-t…”

Az álom itt megszakadt és én zihálva ültem fel az ágyon és most a repedt bordám sem érdekelt, de egy halk nyögés elhagyta a szám. Meglátszott hogy rémálmom volt, mert az egész ágynemű a földön volt.
Az álom nem volt annyira ijesztő, mint a látvány, ami elém tárult a szobámban.
Mindenhol virágok voltak, mindenféle színben és még lufik, amikre „Gyógyulj meg!” felirat volt írva.
-Rémálmod volt?- Kérdezte a sarokban álló személy.
-Igen.
Kis ideig csendben voltunk, addig én feltudtam mérni milyen súlyos állapotban van a szoba.
-Látom, nem tetszik! Pedig Alice sokat dolgozott vele!
-Aro, semmi bajom sincsen, és ekkora felhajtást csinálni a semmiért!
-Soha nem változol?- Inkább volt ténymegállapítás, mint kérdés.
-Bella, beszélnünk kéne!- Mondta pár perccel később.
-Tudom, de ne itt a többiek meghallják!- Mondtam suttogva, de tudtam, nem okoz neki gondot.
-A többiek elmentek vadászni, már régen voltak, mert nem akartak egyedül hagyni. Én pedig most felajánlottam, itt maradok veled.
-Értem, de Aro mit találtál ki?
-Még sajnos semmit, de azt tudnod kell, senki sem tudja, hogy én itt vagyok, szóval nemsokára utánam küldenek pár testőrt, ezért nincs sok időm.
-Mi? De miattam nem kellett volna eljönnöd!
-Tudom mi lesz ennek a következménye, de nem érdekel!- Mondta, mire én egy mosolyt küldtem felé.
-Bella, mit szeretnél majd?- Más nem értette volna, de én igen.
-Itt szeretnék maradni legalább addig, míg befejezem a sulit. Utána pedig visszamegyek Volterrába. És ha megengeded, megszeretném látogatni néha-néha a Cullen családot.
-Biztos ezt akarod? Természetesen én örülnék neki, de biztos, egy szörny szeretnél lenni?- Kérdezte szomorúan és tudtam miért. Nem akarja hogy olyan legyek mint ő. Ő azt szeretné, ha lenne egy szép életem.
-Igen!
-Rendben van!

1 óra múlva észre vettem, a szeme kezdett feketedni. Éhes!
-Nem kéne vadásznod?
-Nem baj, ha magadra hagylak egy kicsit?
-Ne kínozd tovább magad, inkább menj vadászni!- Mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
-Akkor indulok, szia!- Mondta és már ment is volna ki, de utána szóltam.
-Ö…öö…ö…Aro,- néztem rá félve- nem lehetne esetleg…hogy…ne itt Forks-ban…vadássz?
-Ha ez megnyugtat, nem terveztem!
-Köszönöm!- Tényleg hálás voltam, mert nem szerettem volna hogyha valaki olyanra vadászik, akit esetleg ismerek. De ha őszinte szeretnék lenni, akkor azt kéne mondanom, egyáltalán nem szeretem, amikor „étkezik”!
-Akkor, szia!
-Szia!- Azzal már ott sem volt. Egyedül maradtam.
Úgy döntöttem lemegyek enni. Szándékosan nem szóltam Aro-nak, mert szerettem volna egy kicsit mozogni.
Fel szerettem volna végre öltözni, ezért felálltam és oda sétáltam a gardróbhoz. Mikor kinyitottam az ajtaját, kissé elfogott a pánik. Nem az én ruháim voltak ott, hanem teljesen mások, és merészebbek. Tudtam ki a tettes, és ezért még biztos vagyok, hogy lesz egy kisebb vita. De végül sikerült találnom, magamnak valami egyszerűt, így azt fogtam és bementem a fürdőbe.
Mikor végeztem, sokkal jobban éreztem magam. Egy jó kis zuhanyzás tényleg felfrissíti az embert!
Szerencsére már nem fáj semmi, így gondmentesen le tudtam menni a lépcsőn. Bementem a konyhába és készítettem magamnak pár szendvicset. Rátettem egy tálcára őket és leültem a TV elé.
Nem tudom meddig nézhettem, mert elaludtam.