Teljesítetlen feladat 4.fejezet

4.fejezet

(Bella szemszöge)

-Bella, jól vagy?- Nézett rám azokkal a csodálatosan szép aranybarna szemekkel, amik most teli voltak féltéssel és aggodalommal.
-I…igen!- Alig bírtam megszólalni, mert még mindig a karjaiban tartott és az én arcomat fürkészte.
Nem tudom pontosan mennyi ideig lehettem a karjaiban, de nem is akartam onnan felkelni és nem is tudtam volna, mert ha csak egy pillantást is vetettem a gyönyörű arcára megszűnt körülöttem létezni a világ.
Ő tért hamarabb észhez és nagy szomorúságomra elengedett.
Még pár percig álltunk egymással szemben mikor észbe kaptam és végre megszólaltam.
-Hogy kerülsz te ide?- Ez a kérdés foglalkoztatott leginkább.
-Én, nos Alice látta amint felhívod jöjjön érted, ezért amikor indulni akart megállítottam és felajánlottam neki majd én eljövök érted, ő maradjon csak Jasper-rel. Így követve az illatod ide jöttem.- A végén már a lélegzet elállító féloldalas mosolyára húzódott a szája.
-Értem, de ugye tudod, nagyon megijesztettél!- Néztem rá mérgesen. Tényleg nagyon megijesztett!
-Sajnálom!- Mondta bűnbánó arccal, de a szája szegletében ott bujkált egy kis mosoly is.
-Nem haragszom, csak még egyszer ne tegyél ilyet!- Mondtam egy sóhaj kíséretében.
Megint beállt az a bizonyos kínos csend és csak néztük egymást. Míg végül ő szólalt meg.
-Nem kéne már mennünk?- Ahogy feltette a kérdést, fel néztem az égre és meglepődtem, mert már teljesen besötétedett.
-De, azt hiszem.- Mondtam elgondolkozva.
-Akkor gyere, szállj fel a hátamra!- Mondta, miközben már megint az az ellenállhatatlan féloldalas mosolya jelent meg az arcán.
-Nem sétálhatnánk inkább?- Kérdeztem rémülten
-Miért?- Kérdezte mosolyogva.
-Mert…hát…nem sétálhatnánk inkább?- Nem akartam elmondani az igazat, mert biztosan nevetne rajtam.
-Mond el! Nem fogok ígérem nevetni!- Komolyan kezdem azt hinni, tud gondolataimban olvasni.
-Hát, jó. Ugye Heidi a legjobb barátnőm, és hát elmentünk egyszer egy hosszú sétára az erdőbe, és már későre járt mire visszaindultunk és én pedig nagyon fáradt voltam. Ezért felvetette azt az ötletet, mi lenne, ha felvenne és egészen Volterráig futva vinne. Bele mentem, de sajnos rosszul tettem, mert mire megérkeztünk nagyon rosszul voltam. Aro mikor meglátott teljesen kiborult és majdnem neki ugrott Heidi-nek, de szerencsére volt még bennem annyi lelki erő hogy közéjük álljak. Azóta nem engedtem meg senkinek hogy vigyen és Aro sem. Szerencsére!- Mondtam.
-Így már világos, de akkor el kéne indulnunk, mert 1 órányira vagyunk a háztól, és elég későre érünk majd vissza.- Mondta, és tényleg betartotta amit ígért, nem nevetett.
-Akkor induljunk.- Mondtam, azzal elindultam.
Csendben mentünk egymás mellett, mígnem nem bírtam tovább, és beszélgetést kezdeményeztem.
-Nem mesélnél egy kicsit magadról?- Kérdeztem elpirulva, ezért nem is néztem rá, hanem elfordítottam a fejem.
-De, szívesen!- Mondta mosolyogva- Mit szeretnél tudni?
-Hogyan lettél vámpír?- Tettem fel a kérdést egy perc gondolkodási idő után.
-Spanyolnáthában szenvedtem, amikor Carlisle megtalált. Meghaltam volna ha ő nincs és ezért hálás is vagyok neki…- Sokáig mesélt még magáról, és mikor befejezte, kérte meséljek én is magamról.
Észre sem vettem, de az az 1 óra számomra csak egy percnek tűnt, annyira jól elbeszélgettük az időt. Bár nem bántam, mert nagyon sok mindent tudtam meg róla.

Mikor beértünk a házba Esme jött mosolyogva elém.
-Gondolom éhes vagy! Gyere!- Mondta kedvesen, én pedig most vettem észre mennyire éhes is vagyok. Így elindultam a konyha felé.
Miután vacsoráztam felmentem a szobámba, mivel fáradt voltam. Hiába csak egy percnek tűnt az út idáig, azért mégis csak 1 óra volt.
Ezen a gondolatomon mosolyognom kellett.
Lassan elindultam a fürdő felé. Lezuhanyoztam és már mentem is ki. Befeküdtem az ágyba és már majdnem el is nyomott az álom mikor, valaki bejött és leült mellém az ágyra. Egy perc sem telt el, és egy csodálatosan szép altatódalt kezdett el dúdolni.
Lassan a végére ért, amikor elaludtam.


Mikor felkeltem körül néztem, hátha ott van aki azt a csodálatos altatót dúdolta nekem. De csalódnom kellett, mert nem volt senki a szobában.
Így felkeltem és elindultam elintézni a reggeli teendőimet. Miután fel is öltöztem lementem a konyhába, ahol Esme várt a reggelimmel.
-Jó étvágyat hozzá, de nekem most mennem kell az árvaházba.- Mondta mosolyogva, de mielőtt kiment volna még visszaszólt.- És majd elfelejtettem menj majd ki a ház elé ha végeztél a többiek ott fognak téged várni.
Aztán már nem volt senki sem a konyhában, így elkezdtem enni. Mikor végeztem, úgy tettem ahogy Esme mondta.
Mikor kiértem elindultam a Volvo felé, ahol már a többiek vártak. Beszálltam Alice mellé. Mint már oly sokszor most mosolyogva figyelt engem. Már feladtam hogy megkérdezzem, min mosolyog mindig ennyire, így most sem kérdeztem rá.
Egész úton meg sem szólaltam inkább a tegnap estén gondolkodtam. Egészen addig, míg meg nem érkeztünk.

A mai napom is ugyan olyan volt mint a tegnapi. Egészen biológia órámig, mert amint beléptem a terembe, csak egy valaki mellett volt szabad hely, mégpedig Edward mellett.
Amint leültem mellé felém fordult mosolyogva.
-Szia!- Köszöntem
-Szia! Eddig milyen napod volt?
-Elég egyhangú, szinte mindent tudok amit eddig elmondtak! Na és neked?- Kérdeztem vigyorogva. Erre nem válaszolt csak megforgatta a szemeit és elfordult mivel bejött a tanárunk.
Körülbelül az óra felénél alrébb húzódott tőlem. Nem tetszett a dolog, de amikor ránéztem az arcára világos lett számomra, miért tette ezt. Ugyanis feketék voltak a szemei.

A következő órámra Edward-al mentem mivel tesink volt, aminek nem túlságosan örültem neki, ugyanis eléggé kétballábas vagyok.

Ezen az órán röplabdáztunk. Szerencsére a csapattársaim hamar megtanulták nekem nem szabad a labda közelébe mennem, mert semmit nem tudok kezdeni vele. Sajnos ezt a gyengeségem kihasználva a másik csapat felém ütötte a labdát, amire nem figyeltem, így eltalált, elég keményen ugyanis szinte az összes fiú azzal szórakozott, ki tudja erősebben elütni.
Hátra estem, aztán már csak homályosan láttam...