Teljesítetlen feladat 7.fejezet

7.fejezet

(Bella szemszöge)

Reggel furcsamód az ágyamban ébredtem. Nem tudtam, hogy hogyan kerültem ide, hisz lent a kanapén aludtam el.
Felkeltem és bementem a fürdőbe. Elintéztem az emberi teendőim, majd felöltöztem.
Tudtam, hogyha most lemegyek, megint visszaküldenek, mert pihennem kell, de nem szerettem volna még akár egy percet is ebben a szobában tölteni. Ugyanis még mindig ki volt dekorálva, ami nekem cseppet sem tetszett. És ezért még biztosan számolok Alice-el!

Lent Esme a konyhában főzött, én pedig odamentem hozzá.
-Segíthetek Esme?- Kérdeztem udvariasan.
-Ugyan már! Te csak ülj le!- Mondta anyai szigorral és leültetett egy székre.
-Tegnap mikor értetek vissza?
-Nem sokkal azután hogy elaludtál!
-Tényleg, én hogy kerültem fel a szobámba?- Kíváncsiskodtam.
-Edward nem szerette volna, ha itt lent alszol, mert hogy kényelmetlen lett volna neked, így felvitt.- Mondta mindentudóan mosolyogva.
-Oh.- Csak ennyit tudtam mondani, mire kuncogni kezdett.
Pár perc csend állt be közénk, nekem pedig eszembe jutott Aro.
-Esme, Aro hol van?
-Jaj, elfelejtettem neked mondani, hogy visszament Volterrába, mert sürgős dolga akadt.
A hír hallatán kissé elszontyolodtam, mert még elbúcsúzni sem tudtam.
Újabb csend állt be közénk, de most nem én, hanem Esme szólalt meg.
-Készítettem neked reggelit!- Mondta és elém rakott egy tányért, amin nagyon finomnak tűnő palacsinták voltak.
Nem tudtam sokáig csak nézni őket annyira jól néztek ki, így elkezdtem enni.
-Esme, ez isteni! Köszönöm!
-Reméltem hogy ízlik majd!- Mosolygott rám.
Evés közben eszembe jutottak a szüleim, és hogy milyen rég voltam kint náluk, a temetőben. Utoljára akkor, amikor elmentem Volterrába. Az pedig már nagyon régen volt.
-Kérhetnék egy szívességet?- Fordultam Esme-hez.
-Persze!
-Szeretnék elmenni Phoenix-be a szüleimhez.- Mondtam és végig gördült egy könnycsepp az arcomon.
-Jajj Bella! Biztos vagy benne?- Kérdezte, és szorosan átölelt.
-Igen. De elkísérnél?
-Persze!- Ez volt az utolsó szavunk egymáshoz, mert mindketten elmentünk összepakolni néhány dolgot.
10 perccel később egy kisebb táskával mentem le a nappaliba, ahol már Esme várt rám.
-Elintéztem a repülőjegyeket. Nem sokára indul a gépünk, úgyhogy jobb lesz, ha indulunk!
-Rendben!- Mondtam és elindultunk, kifelé ahol egy Aston Martin állt.
Esme beszállt, így én is.
Körülbelül 3 óra alatt értünk Seattle-be, ahol rohannunk kellett, hogy elérjük a repülőt.
Ahogy elfoglaltuk a helyünket rám törtek az emlékek, én pedig sodródtam velük. Újra átéltem minden velük együtt töltött percet. És az elvesztésükkel járó fájdalmat is.
Majd Esme hangja ébresztett fel a gondolataimból.
-Jól vagy?
-Igen!- És csak most vettem észre hogy a könnyeim már áztatták az arcom.
-Nemsokára leszállunk! Ne szomorkodj!- Mondta bátorítóan, mire átöleltem.
Igaza volt nemsokára landolt a gép. Később béreltünk egy kocsit, és elmentünk egy szállodába, mivel úgy beszéltük meg, hogy majd csak holnap megyünk vissza Forks-ba.
Letettük a táskáinkat, és elmentünk a temetőbe nagy nehezen, mivel sütött a nap és ugyebár Esme-nek csillog a bőre.
De végül odaértünk. A bejáratnál kissé hezitáltam, de nagy levegőt vettem és tovább mentem.
Céltudatosan mentem előre, hisz tudtam, hol vannak eltemetve.

20perccel később Esme vállán sírva hagytam el azt a helyet, ahova soha többé nem szeretnék jönni, mert túl sok fájdalmas emlék köt ide.
A kocsiban ülve egyikünk sem szólt semmit, csak csendben ültünk és mindketten az utat bámultuk.
A szállodába érve felmentünk mindketten a szobánkba, én pedig azonnal ledőltem az ágyra és álomba sírtam magam.
Este keltem fel, és úgy döntöttem átmegyek Esme-hez, most nem szerettem volna egyedül maradni.
Bekopogtam a szobája ajtaján, ő pedig azonnal kinyitotta az ajtót és egy szoros ölelésben részesített. Nagyon jól esett. Az most nem számított hogy hideg és kemény a bőre, hanem az volt most a lényeg hogy szeretetből jött az ölelés.
-Gyere be!- Mondta és beljebb húzott. Leültünk az ágyra, majd az ölébe húzott és ringatni kezdett. Én pedig úgy éreztem most magam, mintha újra lenne anyám.
-Jól vagy Bella?- Kérdezte aggodalmasan.
-Most már igen! Köszönöm Esme.
Nem mondott semmit, csak ringatott tovább.
-Mi lenne, ha korábban mennénk vissza?- Vetette fel az ötletet.
-Miattam, nem kell! Biztos szeretnél még körülnézni, ha már itt vagyunk!- Tiltakoztam.
-Ugyan már! Gyere!- Fogta meg a kezem és áthúzott az én szobámba, de útközben még felvette a táskáját, majd az enyémet is.
Lementünk. Kijelentkeztünk és elindultunk a reptér felé. Megvettük a jegyeket majd leültünk.
Nem kellett sokat várni, hamar jött a gép.
Ahogy felszálltunk ismét a szüleimre gondoltam, és ezt Esme is észrevette, ezért gyorsan elterelte a figyelmem. Így hamar elrepült az idő.

Leszálltunk a gépről, és kisétáltunk a repülőtérről. Az Aston Martin még mindig ott volt, ahol hagytuk, így gyorsan beültünk és elindultunk a Cullen ház felé.
Újabb 3 óra múlva megérkeztünk.
Együtt mentünk be a nappaliba, ahol mindenki ott ült, és amint meglátták, hogy ott vagyunk rögtön a nyakunkba ugrottak.
-Hol voltatok?- Kérdezte Carlisle.
-Phoenix-ben!- Válaszolt neki kedvesen Esme.
-Minek?- Kérdezte Emmett.
Esme jelentőségteljesen rám pillantott, és akkor mindenki megértette. Még Emmett is csendben maradt.
Felmentem a szobámba, nem bírtam tovább a sajnálkozó tekintetek kereszttüzében.
Bementem a fürdőbe és sokáig folyattam magamra a forró vizet. Amikor végre befejeztem, úgy néztem ki, mint egy rák.
Kisétáltam a fürdőből és kiesett a törölköző a kezemből, amikor megláttam, hogy Edward ott fekszik az ágyamon engem nézve.
-Szia!
-Szi…szi…szia! Te…te…mit keresel itt?- Dadogtam összevissza, mire csak féloldalasan elmosolyodott.
-Arra gondoltam, hogy talán elmehetnénk moziba! Van kedved?- Kérdezte, mire lesett az állam.