Teljesítetlen feladat 8.fejezet

Először is bocsi hogy ilyen későn volt friss, de osztálykiránduláson is voltam, és most beteg is vagyok! :$
Másodszor pedig, ne szedjétek le a fejem, a fejezet végért!


8.fejezet

(Bella szemszöge)

-Arra gondoltam, hogy talán elmehetnénk moziba! Van kedved?- Kérdezte, mire lesett az állam.

Nem tudtam megszólalni a meglepettségtől, mire ő még szélesebb mosolyra húzta száját. Látszott rajta hogy tetszik neki ez a helyzet.
-Van kedved eljönni velem moziba?- Tette fel megint a kérdést.
-I…igen!- Nyögtem ki végül.
-Rendben!…- Mondta volna még tovább is, de Alice jött be az ajtón, bár ez enyhe kifejezés, mert ő inkább berobbant a szobába. Még szerencse hogy az ajtó nem tört ketté.
-Edward kifelé! Most!- Mondta és tolta kifelé fivérét, aki vigyorogva hagyta magát.
-Alice, mégis mit művelsz?- Kérdeztem.
-Szívességet teszek neked.- Mondta és bevetette magát a gardróbomba, ami inkább nevezhető az övének, ugyanis a ruhák, amik ott vannak, mind ő vette.
-Egyedül is fel tudok öltözni!- Morgolódtam, mikor észbe kaptam, mit is szándékozik tenni.
-Lehet, de láttam, mit vettél volna fel.- Mondta fintorogva.
-Alice kérlek! Nem akarom úgy végezni, mint a szobám!- Mutattam körbe, mire ő abbahagyta a kutakodást és odajött mellém.
-Nem tetszik?- Kérdezte boci szemekkel.
Na ezzel most megfogott. Nem tudom mit válaszoljak erre, mert nem akarom megbántani, de viszont ha nem mondom el az igazat, akkor talán még okoz nekem pár ilyen „kellemes” meglepetést. De ezek a boci szemek…
-Tudod ez nem az én stílusom!- Mondtam, mire szomorúan lehajtotta a fejét és elkezdett az ajtó felé sétálni. Ahogy néztem, bűntudatom támadt, ezért utána szóltam.- Alice,… nem segítenél kiválasztani mégis a ruhámat?
-Igen!- Visította, és a nyakamba ugrott. Majd újra bevetette magát a gardróbba.
Pár perccel később már előttem állt a kiválasztott ruhákkal. Elvettem őket tőle és bementem a fürdőbe.
Miután felöltöztem kimentem, és megnéztem magam az egészalakos tükörben, mert amikor öltöztem, nem figyeltem mit veszek magamra, így ezt most tettem meg.
Egy világos farmer volt rajtam, ami néhol kissé koptatott volt, egy hosszabb kék felső, a mellem alatt pedig egy fekete selyemszalag, amit Alice épp most kötött meg.
-Nagyon jól áll neked!- Jelentette ki, majd a kezembe nyomott egy fekete magas sarkút- De még ezt vedd fel!
-Alice!- Mondtam jelentőségteljesen.
-Jól van!- Pufogta, majd elvette tőlem. Visszament a gardróbba, de most szerencsére kevésbé életveszélyes cipővel tért vissza. Ez már jobban tetszett, mert lapos volt a talpa, így kisebb a valószínűsége hogy elesek benne!
-Köszönöm Alice, de most már mehetek?- Kérdeztem reménykedve, mert már Edward-al szerettem volna lenni.
-Még nem!- Mondta és leültetett egy székre, majd a hajamat kezdte igazgatni.

10 perc múlva nyilvánított késznek, így végre lemehettem, ahol Edward várt rám, de amint megpillantott, azt hittem kiesnek a szemei, mire én természetesen fülig vörösödtem.
-Gyönyörű vagy!- Mondta majd odasétált mellém, és megfogta a kezem. Elindultunk az ajtó felé, de amint kiléphettünk volna rajta, valaki megállított.
-Hova, hova fiatalok?- Kérdezte Emmett, és hallottam a hangján hogy vigyorog. De amikor felé fordultunk nem csak egy egyszerű vigyort láthattunk, hanem olyat, ami az egész fejét körbe érte.
-Moziba.- Válaszolt tömören Edward.
-És Emmett bácsit itt hagyjátok? Nem szép dolog, mondhatom!- Mondta, és közben próbált minél megbántottabb fejet vágni
-Emmett!- Szólt rá Alice aki most jött le a lépcsőn, kezében egy kabáttal.
-Mi az, hugi?
-Emmett, hagyd őket békén!- Mondta minden egyes szót tagolva, majd hozzám fordult, és a kezembe adta a kabátot.- Ezt elfelejtettem odaadni.
-Köszönöm!- Hálálkodtam, majd hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj.
-Hé öcsi!- Hallottam meg még Emmett kaján nevetését, majd újra lett szilárd talaj alattam. Körbenéztem, hogy hol vagyok. Végül feltűnt hogy Edward kocsijában ülök, ő pedig itt van mellettem.
-Sajnálom az előbbit, csak már nem bírtam tovább Emmett gondolatait!- Mondta bocsánatkérően.
-Semmi baj!
Ezek után már nem beszélgettünk, bár ő egészidő alatt engem nézett. Én pedig az utat, mert azt hittem neki megyünk valaminek. Majd végre a tekintetét ő is az útra szegezte, és úgy szólalt meg.
-Téged nem zavar hogy léteznek vámpírok, és hogy velük kell élned?
-Ha arra célzol félek-e tőlük, akkor azt kell mondjam, hogy nem! Szerintem a vámpírok is ugyanolyanok, mint bárki más. Az hogy azok, amik, nem változtat semmin.- Mondtam majd egyenesen ránéztem.- Ti is érző lények vagytok!
Nem mondott erre semmit, de nem is nézett rám, ebből tudtam, hogy nem kellett volna ezt mondanom. Az út hátralevő részében inkább meg sem szólaltam, csak néztem a mellettünk elsuhanó fákat. Majd lassan megérkeztünk, kiszálltunk és elindultunk a mozi felé.
Kissé furcsa volt, mert senki nem volt ott, sőt Edward amikor meg akarta venni a jegyeket, azt mondták neki, hogy „Menjenek csak, a jegyeket már elintézték!” mindketten tudtuk kinek köszönhetjük. De most nem foglalkoztunk ezzel, hanem bementünk a vetítőterembe.
Már meg sem lepődtünk azon, hogy senki sem volt ott.
Leültünk a leghátsó sorba, majd elkezdődött a film.
Igazándiból nem is figyeltem rá, mert a mellettem ülő félistent bámultam. De amikor észre vette, hogy őt nézem, felém fordult, és a lélegzet elállító féloldalas mosolyát villantotta rám, mire elpirultam és elfordultam.
Néztem volna a filmet, de nem tudtam koncentrálni rá, mert csak Edward-ra tudtam gondolni.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem hogy vége a filmnek csak akkor, amikor gondolataim alanya szólongatni kezdett.
-Bella, vége a filmnek, gyere!
-Máris?- Kérdeztem összezavarodva.
-Igen, na gyere!- Mondta miközben megint mosolyogni kezdett.
Felálltam a székből, majd elindultunk kifelé. Már elég fáradt voltam, így amikor a kocsi felé sétáltunk, megbotlottam, még szerencse hogy Edward elkapott, mert különben közelről is megszemlélhettem volna a földet.
-Jól vagy?- Kérdezte aggodalmasan.
-Azt hiszem, csak kissé fáradt vagyok!- Mondtam mire felkapott és vitt a Volvo-ig.
Útközben megint csak őt néztem, még szerencse hogy ő nem rám figyelt, és nem vett észre, hanem nagyon elgondolkodott valamin.
A Cullen villáig száguldott, így hamar odaértünk.
Felvitt a szobámba, és letett az ágyamra, de nem ment ki hanem leült mellém.
-Bella el kell neked mondanom valamit!- Mondta, és én éreztem, hogy valami nagyon fontosat fog velem közölni, olyat, ami megváltoztathatja az életem.
-Bella, én…!