1.fejezet
(Bella szemszöge)
-Aro, miért hívtál?
-Drága Bella, van egy feladatom számodra.
-Mi… hogyan?- nos ez nagyon meglepett, mert én ember voltam és nem egy Volturi testőr.
Aro az üknagyapám nem is tudom hányadik, de apámként szeretem, ő volt az, aki a szüleim halála után magához vett.
Volterra nagyon szép hely, nagyon szeretem ezt a kis várost, bár nem sokat lehetek kint ezért nincs is emberbarátom csak vámpír. Igaz őket se nevezném nagyon annak, mert nem bírnak a közelemben maradni sokáig, de tudom, hogy úgyse bántanának. Aro mindenkinek megmondta, hogyha bántani mernek, akkor arra nagyon súlyos büntetés vár rájuk. Jane utál, mert ő szerinte jobban szeret engem Aro mint őt, nem hibáztatom érte, sokszor kivételezik velem, de nem csak ez az egy oka van rá, nekem van egy pajzsom, ami megvéd a mentális támadásoktól, úgyhogy ő sem tud nekem ártani. De már megszoktam hogy ellenséges velem szemben. Nemcsak ő az egyetlen itt, vannak mások is, és mindenki mással jól kijövök.
De azt még mindig nem tudom felfogni, hogy miért pont engem küldenek el. Hisz engem még soha nem bíztak meg semmivel. –Te most komolyan azt mondod, hogy engem küldesz el? De miért pont engem és miért?
-Bella, azért mert egy embert kell küldenem, te megfelelő vagy és még azért is, mert Amerikába kellene menned, te meg oda szeretnél vissza menni, befejezni a sulit. Ezért döntöttem úgy hogy te mész. Nem küldhetek vámpírt.- válaszolt de én még mindig nem értettem mit akar mondani pontosan.
-Aro ezt még mindig nem értem mit kellene tennem?
-Amerikában van egy Forks nevű kisváros, és neked oda kell menned. Ott lakik a Cullen család és az a feladatod, hogy azt a családot tönkre teszed.- Caius-tól nem vártam volna mást ő mindig ilyen rideg, de hogy Aro-tól… egyáltalán nem. Egyébként is Carlisle Cullen a legjobb barátja. Ezt nem értem.
-De Aro nem azt mondtad, hogy Carlisle Cullen a legjobb barátod?!- Adtam hangot az értetlenségemnek.
-Igen ő volt, de rájöttem, hogy hibát követtem el, hogy hagytam neki azt az életmódot követni. Nem illik egy vámpírhoz, az hogy állatok vérét igya.- Hallottam a hangján hogy szomorú ez végett. Gondolom Caius ötlete volt Aro nem tenne ilyet.
-Öhm… jó elvállalom, csak mond el pontosan mit, hogy csináljak.
Miután elmondtak mindent felmentem a szobámba pakolni nem sokkal később Aro feljött hozzám, beszélgetni, és amit elmondott nem volt megdöbbentő pedig annak kellett volna lennie, ugyanis a sejtésem beigazolódott és Caius áll minden mögött. Sokáig beszéltünk, bár csak ő beszélt mert elmondta vagy ezerszer hogy nagyon vigyázzak magamra.
A búcsúzás volt a legrosszabb, mert hiányozni fognak, Aro még azt is hozzá tette mégegyszer, hogy vigyázzak magamra.
Felix vitt ki a reptérre ott búcsúzás képen kaptam egy csontropogtató ölelést, amikor azt mondtam engedjen el mert nem kapok levegőt csak vigyorgott.
Már itt ülök a repülőn és Seattle felé tartok, és azon gondolkozom, vajon hogy lehetne sikeres a „megbízásom”. Nem nagyon szeretném tönkre tenni senkinek sem a családját, nem vagyok kegyetlen, de ezt, muszáj megtennem Aro kedvéért. Nagyon sok mindent köszönhetek neki, ezzel végre meghálálhatom. Már minden családtagról tudok mindent, nagyon sokat meséltek róluk és az mind csak jó volt, nem tudom elhinni hogy rosszak legyenek. Mondjuk erre közrejátszik az is hogy nem vagyok vámpír. Ezért is nem vagyok benne biztos hogy meg tudom tenni. A gondolataimból egy kedves női hang rázott fel. -Kérem csatolják be a biztonsági öveiket elkezdjük a leszállást.
Nem sokkal később már a reptér bejárata előtt álltam, leintettem egy taxis-t. Mivel nem akartam állandóan azzal közlekedni megkértem vigyen egy autókölcsönzőhöz. Egy Aston Martin Vanquish-t választottam. Nagyon szeretem a kocsikat.
Miután minden papírt lerendeztünk elindultam a Cullen ház felé, meg kell mondjam még mindig ideges voltam, de hozzá kell szoknom hisz én is Volturi testőr szeretnék lenni. Tudom hogyha valaki megtudná akkor egy őrültnek nézne, mert hát ki csatlakozna önként a Volturi-hoz!? Én azért szeretnék, mert ők a családom.
Közben megérkeztem, úgy látszik nagyon elmerülhettem a gondolataimban. Megint.
Ahogy a ház elé értem megláttam hogy az egész család már kint vár. Ahogy kiszálltam egy szőke magas férfi jött oda hozzám, ha jól tudom ő Carlisle.
-Üdvözöllek, engem Carlisle Cullen-nek hívnak biztosan te vagy Isabella Volturi- üdvözölt kedvesen, pedig ha tudná az igazat miért vagyok itt nem ilyen lenne.
-Jó napot!- próbáltam illedelmes lenni azért mégis csak most vagyok itt először.
-Ugyan kedvesem tegezz csak minket, kérlek! A nevem Esme.- Akkor jól tippeltem a barnás vöröses hajú nő Esme.
-Akkor a feleségemet már ismered. A lányaink Rosalie és Alice.- Először egy szőke hajú lányra mutatott, aki nem éppen kedvesen méregetett aztán egy kis alacsony fekete hajúra ő nem volt olyan, mint a testvére az ő arcán hatalmas vigyor ült. Nem értem minek őrül.- Ők pedig a fiaink Emmett, Jasper és Edward.- Az első akire rá mutatott egy nagy medveszerű srác ő is vigyorgott csak hogy miért azt már tudtam. Aro már mondta ő a móka mester a családban. Aztán egy szőke göndör hajú következett ő olyan katonás volt de Aro azt is mondta hogy ő az érzéseket képes befolyásolni. Az utolsó fiúra siklott a tekintetem őneki bronz vörös a haja, de amikor ránéztem valami furcsa érzés kerített hatalmába nem tudom mi volt az, de Jasper biztos tudja mert azonnal rám villant a tekintete, és furcsán bűmult.
-Gyere kedvesem, megmutatom a szobádat aztán utána, ehetnél valamit biztos éhes vagy.- invitált beljebb Esme kedvesen, így elterelve a figyelmemet.
Csak biccentettem aztán ő megfogta a bőröndöket és bevitte egy szobába én pedig követtem.
-Akkor mit szeretnél előbb, enni vagy kipakolni?
-Nem tudom szerintem előbb ki kéne pakolnom, de az sokáig tartana úgyhogy szerintem inkább ennék.- Feleltem hát ez végül is, igaz is volt.
-Várj egy percet.- Mondta aztán már nem is láttam hogy mit csinál csak hirtelen arra lettem figyelmes hogy előttem áll és a bőröndjeim sehol. Látta hogy milyen értetlen arccal nézek rá ezért hozzá tette: -Kipakoltam neked. De most gyere.
Hálás voltam neki, mert mire én a pakolással végeztem volna. Aztán megfogta a kezem és elkezdett kifelé húzni a szobámból le a konyhába.
-Remélem ízleni fog! Tudod, nem szoktam főzni.- Nevetett fel. Aztán elém rakta a reggelimet. Meg is ettem mindet, aztán elnézést kértem és felmentem a szobámba tusolni, aztán aludni.
Másnap reggel keltem fel. Gyorsan felöltöztem és lementem a konyhába Esme már várt a reggelimmel azt is gyorsan megettem.
-Esme, nem hívnád le a többieket meg szeretnék valamit beszélni?!
-Máris de addig menj a nappaliba.- szót fogadtam, de amikor oda értem már mindenki ott volt még Esme is, aki csak mosolygott rám. Ezért én is helyet foglaltam.
-Nos mit szeretnél megbeszélni velünk?- Jött a kérdés Carlisle felől.
-Azt ugye mind tudjátok miért is vagyok itt?- Vártam hogy mit válaszolnak, de mindenkitől csak egy apró bólintást kaptam így folytattam.- Akkor jó, nos szóval akkor az lenne az egyik kérdés, hogy hova fogok suliba járni és még ehhez kapcsolódó kérdések. A másik az nem annyira lenne kérdés, hanem inkább kérés hogy elmondanátok hogy nálatok mik a szokások?- Tudnom kell ilyen apró, de még is fontos információkat is.
-Velünk fogsz suliba járni egy osztályban leszünk szóval majd én mindent elmondok, de majd ha együtt leszünk, mert nem hiszem hogy a többieket ez most érdekelné.- Alice válaszolt a kérdésemre mosolyogva. Még mindig nem értem min mosolyog, de mindegy majd megkérdezem.
-Ami meg a szokásainkat illeti- Carlisle vette át a szót –minden hétvégén elmegyünk vadászni, ha süt a nap akkor nem megyünk el sehova akkor majd csak te fogsz suliba menni.Nos azt hiszem ennyi lenne. De ha nem haragszol szeretnék neked én is feltenni néhány kérdést.
-Jól van, tedd fel őket.- Biztattam.
-Nos először is kíváncsi lennék, hogy mi történt veled mármint mesélj az életedről.- Igen ettől a kérdéstől féltem, de muszáj lesz válaszolnom, hogy bizzanak bennem.
-Rendben de figyelmeztetlek hosszú lesz!- Ezen csak mosolygott. –Phoenix-ben éltem a szüleimmel 14 éves koromig. A suliban én voltam a szürke kisegér és sokszor elestem a saját lábamban- Erre Emmett úgy elkezdett nevetni hogy már a hasát fogta, Esme-től erre pedig kapott egy „viselkedj” pillantást aztán abba is hagyta, de még mindig kuncogott de nem nagyon törődtem vele így folytattam –és sokszor kinevettek,- itt rá pillantottam, mire megint nevetni kezdett, de most Rosalie intézte el kissé fájdalmas módon,- de már megszoktam mert, még van amikor most is elesek. De terelem a témát inkább, folytatom. Egyszer az volt a házi feladatunk hogy készítsük el a családfánkat így találtam rá Aro-ra és egy kicsit kutakodtam utána és megtudtam hogy még mindig él így felvettem vele a kapcsolatot. Nagyon jól elbeszélgettünk aztán egy nap volt egy autó balesetünk a szüleimmel. Ők meghaltak csak én maradtam életben, de elég súlyos sérüléseim voltak ezért sokáig voltam kórházban. Aro megijedt hogy miért nem írok neki vagy legalább hívom fel és eljött hozzám. Aztán megtudta hogy mi történt és azt mondta hogy mennyek vele. Én bele egyeztem…- Sokáig meséltem nekik ők pedig megdöbbenve hallgatták, szó mi szó nem minden napi életem van/volt.
-Köszönöm hogy elmondtad nekünk, szerintem most menj pihenj le.- Carlisle nagyon kedves de az utolsó szavakon meglepődtem így ránéztem az órára. Hát igen, én mondtam hogy hosszú lesz mert már este hat óra volt.
Elmentem lefeküdni aludni, szerettem volna még egy kicsit gondolkozni de hamar elnyomott az álom…
1 megjegyzés:
Megjegyzés küldése